21.rész " Now What? "

  Harry némán ült mellettem és csak  nézett ki a fejéből. A telefonomon a zenét megállítottam és kihúztam a fülhallgatót. Elhelyezkedtem törökülésbe és ránéztem Harryre. Vártam, hogy végre elkezdje.

  -Sajnálom, az előbbit. – szólalt meg. Megnyugodtan sóhajtottam fel, hogy legalább még egyáltalán hozzám szól. – Tudod, már eléggé unalmas, hogy a szeretetemet nem viszonozzák. De azthiszem ennek Te a szakértője vagy. – mondta flegmán.

  -Nem haragudtam meg. – mondtam nyugodtan és inkább úgy tettem, mintha meg sem halottam volna az előbbi, bunkó beszólását. Legkevésbé sem akartam vele most veszekedni.

  -Gondoltam. Általában ne hatlak meg. – mondta.

  -Ez nem igaz!

  -Azt hiszem, hogy igen. – nézett a szemembe. Belenéztem én is, de nem bírtam sokáig, mert láttam a szemébe, hogy hogyan tekint rám. Szinte tükröződött róla a megvetés és az utálat. Sóhajtottam egyet és inkább elkezdtem tanulmányozni a padlót.

  -Igen, te így gondolod, de nem tudod, hogy mit érzek. Még magam sem tudom néha. – mondtam neki őszintén.

  -Tudod, mit? – állt fel hirtelen. Érdekesen néztem rá. – Kurvára elegem van már! Az egészből. Mindig minden rólad szól. Elegem van, hogy te sosem tudod eldönteni, hogy mit akarsz.

  Ezt is csakúgy, mint az előbbi beszólását, inkább nem fogtam fel. Itt legbelül fájt, amit mondott, de leginkább az, ahogy mondta. Nyeltem egyet és próbálta magam türtőztetni. Nem szabad, hogy bunkó legyek vele! Figyelmeztettem magam.

  -Harry, itt nem minden RÓLAM szól. – mondtam neki halkan.

  -Akkor mégis kiről? – mondta, csaknem kiabálva. – Két éve, amikor vége lett, te egyenesen attól a pillanattól, amikor ott hagytál egyedül, úgy kezeltél, mintha halott lettem volna. Szerinted mit éreztem? Őszintén, hogy eset szerinted nekem mikor láttalak utána Daniellel nevetgélni? Én teljesen összezuhantam. – mondta ki. Meglepődtem, mert úgy gondoltam, hogy egy fiú nem beszél ilyenről. Erre tessék. – Ott hagytál a szarban. Szerettelek és te a képemhez vágtad, hogy ez számodra csak „Kamasz szerelem”. Én tényleg szerettelek. De úgy veszem észre, hogy te sosem szerettél. Neked nincsenek érzéseid. – szűrte ki a fogai közül.

  Egy könnycsepp hullott ki a szememből, amit gyorsan letöröltem. Enyhén szólva szíven ütöttek a szavai, de valahogy szörnyen ideges is lettem. Azt hittem, neki aztán igazán tudnia kellene, hogy vannak érzéseim.

  -Fejezd be Harry! – álltam fel már én is. Eléggé ideges lettem. – A múltról pedig nem szeretnék beszélni.

  -Láttod? Én szeretnék beszélni róla! De persze téged kell nézni. Daisy, miért nem akarsz róla beszélni? Talán szégyelled magam, azért, amit tettél?

  -Nem, nem erről van szó. – sütöttem le a szemem. Nem akartam elmondani neki a szakításunk okát. Nem akartam, hogy utána sajnáljon vagy akármi más. Egyszerűen nem akartam, hogy megtudja.

  -Akkor miről Daisy? – kiabált Harry. Egy kicsit megijedtem tőle. Gondolom, hogy a többiek már az ajtóm előtt állnak és hallgatóznak.  

  -Nem akarok erről az egészről beszélni. – nyögtem fel. – Nem akarom, hogy esetleg te máshogy néznél rám és…

  -Nem kell törődni az érzéseimmel. Már egyszer megbántottál. – szűrte a fogai között. Éreztem, hogy a vér megfagy az ereimbe. – És szerinted, nekem csak te vagy? Több millió lány van még, akit megkaphatnék. Vannak sokkal gyönyörűbbek és jobbak. Hidd el, hamar találnék valaki mást! – mondta a szemembe nézve lenézően.

  Csalódottan néztem rá. Nem akartam hinni a fülemnek. Vannak gyönyörűbb és jobb lányok. Ezt eddig is tudtam, de most, hogy ezt a képembe vágta. Úgy mondta nekem, mintha csak egy érzéstelen ember lennék, akit az ilyen nem hat meg. Pedig vannak érzéseim és lányból vagyok. És ez senkinek sem esne jól. Tudtam, hogy elkap a sirathatnék hamarosan. Nem akartam, hogy lássa, hogy sírok. Főleg nem, hogy gyenge vagyok. Elindultam az ajtó felé, de az utolsó pillanatban visszafordulta és idegesen álltam meg Harry előtt. 

  -Ide figyelj Harry! – kiabáltam rá. Megijedtem a saját hangomtól. Nem tudom, hogy hogyan tudhattam ennyire hangosan kiabálni, mint most. A remegő kezemet ökölbe szorítottam a testem mellett.  – Vannak érzéseim és soha, de soha többet ne merészelj olyat mondani, hogy nincsenek! Nem tudsz, te semmit sem. Igen, tudom, hogy találhatsz nálam sokkal jobbat. Ezt mindig is tudtam. Rólam pedig semmi sem szól! Tudod mit? Már nekem van elegem a beszólásaidból! Igen, ott hagytalak téged régen, amit a mai napig bánok. Nem tehetek róla, hogy hittél nekem. Én hazudtam akkor neked ... – kezdtem el hangosan sírni, amire Harry meglepetten nézett rám. – Úgy gondoltam, hogy mindennél fontosabb a karriered és a banda. Tudtam, hogy jó irányba haladsz, és én csak akadályoználak benne. Ezért mondtam azt, amit mondtam. Rettenetesen szenvedtem. Neked nem kellett azon aggódni, hogy jól döntöttél-e vagy sem. Nem tudod, hogy milyen minden reggel, úgy felkelni, hogy vajon megbocsájt- e valaha az a személy, akit szeretsz. Direkt mondtam, akkor azt, amit, hiszen a célom az volt, hogy megutálj és könnyebb legyen elfelejtened. Úgy gondolom sikerült is megutálnod. De, csak hogy tudj valamit. Szeretlek baszdmeg! – ordítottam a képébe sírva.

  Nem vártam meg, hogy mit mond, csak sarkon fordultam és kirontottam az ajtón. A látásom elmosódott a könnyeim miatt, de még így, ’vakon’ is láttam, hogy mindenki ott állt az ajtóm előtt. Mit sem törődve velük a bejárati ajtóhoz rohantam, majd könnyeimmel harcolva felhúztam a cipőmet és magamra vettem a kabátomat.

  -Harry! Normális vagy hülye gyerek? Mégis mit tettél vele?  – hallottam Danielle ideges kiabálását.

  -Ha most nem mész utána, akkor életed legrosszabb döntését hozod meg, Haver! – mondta Louis idegesen Harrynek.

  Ennyit hallottam, mert kinyitottam az ajtót és kiléptem az udvarunkra. Nem akartam messzire menni, ezért az én kedvenc helyemet tűztem ki célnak. Egy régi játszóteret, ami amúgy gyönyörű volt és persze kihalt. Csak egy-két kutya sétáltató járt arra néha. Most jónak láttam oda menni. A könnyeim még mindig folytak lefelé az arcomon. Nem volt messze a játszótér, így nem lepődtem meg nagyon, amikor már oda is értem. Leültem az egyik szárazabbnak tűnő padra és kiadtam magamból mindent. Csak sírtam és sírtam. Bántottak Harry szavai. Olyan volt velem, mintha egy kutya lennék. Átgondoltam magamba ismét a beszélgetést és még jobban rám jött a sírás.

  Nem hoztam a telefonomat, így Daniellék biztos aggódtak már értem. Elég sokáig lehettem kint, mert már kezdett sötétedni. Erőt vettem magamon és élettelenül indultam meg haza. Elkezdtem kutatni a kabát zsebembe és szinte áldottam az eget, hogy benne találtam az én nyugtató nikotin szálaimmal tele lévő dobozomat. A lehető leghamarabb megnyújtottam egy szálat. Mélyen, rettentő mélyen beleszívtam. Jól esett, de most még ez sem segített.

  Nem sokkal később már a házunk előtt álltam és csak befelé néztem a házba. Bent égett a lámpa. Még kihasználtam a cigim felét. A könnyeim megint elkezdtek peregni. Féltem bemenni. Akárhogy próbálkoznék, ezt a csalódást és fájdalmat nem hiszem, hogy el tudnám rejteni egy műmosollyal. Sajnálva néztem, hogy elszívtam a cigimet. Sóhajtottam egyet, majd kinyitottam a kaput. Beléptem rajta és letöröltem az arcomról a könnyeimet, de nem túl sokra mentem vele, mert újabb és újabb követte a társait. Már éppen a lépcsőn léptem volna fel, amikor kicsapódott az ajtó és Harry lépett ki rajta. Kétségbeesett arcot vágott. Idegbeteg módjára becsapta az ajtót maga után és szörnyű gyorsasággal indult meg a kapuhoz. A sietségét én zavartam meg, mert véletlenül nekem rohant. Tehát nem vett észre. Nem foglalkozott vele, hogy nekem jött, hanem csak ment tovább. Az utolsó pillanatban, mikor már kinyitotta volna az kaput, megállt és úgy maradt, ahogy volt. Háttal állt nekem. Szipogtam egyet véletlenül, mire Ő hirtelen megfordult, odarohant hozzám és szorosan megölelt. 

  Nem tudtam, mit csináljak. Próbáltam magam eltolni tőle, de nem engedte. Csak szorosabban szorított magához. Feladtam az esélytelen próbálkozást és elsírtam magam. Rázkódott a testem. Eléggé kiborultam, Harry pedig még szorosabban húzott magához.

  -Annyira, de annyira sajnálom Daisy! – suttogta a hajamba és elkezdte simogatni a hátam. Én is átöleltem őt és így sírtam tovább, a fejemet a nyakába rejtve…