~2 hónappal később~
2 hónap hamar elment. A
fejemben már csak az a 1 hónap forgott, amikor végre leveszik a gipszet. Na de
térjünk csak vissza, 2 hónappal előbbre.
Amikor hazaértem végre a
kórházból, az óta új trónhelyem lett. A nappaliban lévő kanapé. Mondhatni ugyanabban az állapotban van a fekvőhelyem, csupán Danielle igazítja meg néha a párnámat
és az alattam össze vissza lévő lepedőt. Azt túlságosan nem értem, hogy hogyan
gyűrhetem úgy össze, hogy a földön kötött ki, amikor nem is tudok rendesen
mozogni.
Danielle állandóan itt volt
nekem. Mindig leste a kívánságomat és mindent megtett értem. A táncpróbákra
ugyanúgy eljárt és csak este 8ra ért haza. Rosszul érezte magát.
Bántotta, hogy csak ő tud menni táncolni és nagyon sajnált, hiszen tudta, hogy
ezt várom már régóta.
Igen, a másik dolog a fájdalom.
Amikor hazaérkeztem nem mutattam ki senkinek sem, hogy akármi bajom lenne.
Bármint belül. A lelkemben. Megvártam amint Danielle elmegy a próbákra délután
1 kor és akkor kezdetét vette a már szinte megszokott sírásom. Mondhatni napi
rendemmé vált. Ám az első hét után, amikor elkezdődött az
X-factor első élő adása, egy váratlan vendég érkezett. Igazából nagyon
megijedtem, mert valaki dörömbölt az ajtón és tudtam, hogy Danielle nem lehet,
hiszen őt néztem a Tv-ben, Liam sem lehetett, mert ő meg ott volt végig Daniellel.
Végül erőt vettem magamon, letöröltem a könnyeimet és oda sántikáltam az
ajtóhoz. Kinyitottam és az anyám volt ott. Sírva ugrottam-, bár ahogy engedte a
gipsz- oda hozzá és öleltem magamhoz.
Anyukám egy teljes hétig volt
itt és vigyázott rám. Maradni akart továbbra is, de a főnöke hívta, hogy vissza
kell mennie, dolgozni. Azt is csodáltam, hogy egyáltalán egy egész hétre adott
neki szabadságot. Amíg itt volt addig nagyon sokat beszélgettünk. Elmesélte,
hogy miután apámat kizavartam a kórházból felhívta telefonon anyát apa. Mondta
neki , hogy teljesen meglepődött, hogy egy ilyen”kis” hír hallatán ennyire rosszul lettem. Innen látszik, hogy nem ismer. Anya látta rajtam, hogy még
mindég nehezén érint ez a téma és többet nem is hozta fel. Danielle persze
nagyon örült anyámnak, mert így sokkal nyugodtabb volt a tánc próbán és úgy
amúgy is. Én már teljesen beletörődtem a sorsomba.
-Basszus nem láttad a Kandee
magas sarkúmat? Tudod a vöröset. - kezdett el magyarázni nekem Danielle. Már
vagy fél órája össze-vissza rohangál a lakásunkban, ugyanis Liam elhívta színházba őt,
mert most lesz az évfordulójuk. A 2. éves. Danielle már két napja állandóan
erre készül. Azt hitte minden renden
lesz, de a haja valahogy nem akart sehogy sem állni. Egy tincs felállt neki
eléggé vicces pózban.
-
Nézted már a két ajtós szekrénybe, a szobádba, drága? – kérdeztem tőle ordítva,
mert ha hallásom nem téved, akkor már a fürdőben van, és éppen zuhanyozik.
- Oh, istenem tuti, hogy ott van. – Sikoltott
örömében a fürdőszobából.
Megkerestem a Tv távirányítóját
magam alól és elkezdtem kapcsolgatni a csatornák közt. Egy értelmes műsort sem
találtam. Szeretem ezt a Tv-ben. -.-’ Benyomtam a 14-es csatornát, amin
általában mindég jó zenék mennek. Rita Ora- Rip c. száma ment. Boldogan
énekeltem az utolsó sorokat. Nem néztem, hogy milyen szám jön mivel igen el
voltam foglalva a körmöm nézegetésével.
Felcsendült egy ismerős hang.
Elsőnek Zayn Maliké, majd az én drága Liamemé. Nevetve hallgattam a számot.
Tudod, hogy egy ilyen számon, mint a Little Things nem nevetni szoktak, de
számomra nagyon szórakoztató volt. Ismerem őket elég jól és egy ilyen szomorú szám alatt
én egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a humorheroldok, hogy tudnak ilyen
komolysággal énekelni, mint most, a klipben.
Majd a vicces kedvem rögtön
elrepült, amikor meghallottam a hangját. Nem néztem a TV-nek a képernyőjére,
mert tudtam, hogy csak rosszabb lesz.Magam elé bámultam és úgy hallgattam
azokat a sorokat, amit Ő énekelt. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. Kész, ennyi. Idegesen nyúltam a távirányítóért és egy nyomással kikapcsoltam a TV-t.
Halk cipő kopogást halottam és
Danielle kukucskált ki a fal mögül.
-Na, gyere már had nézzelek
meg!- kértem őt mosolyogva.
Előre lépett és megállt előttem
úgy, hogy láthassam teljes egészében. Gyönyörű volt. Hajával nem tudom mit
csinálhatott, de már tökéletesen állt, ahogyan eltervezte. Nem festette ki túlságosan
magát, csak egy kis szempillaspirál és egy halvány piros rúzs volt rajta. A
Topshopos ruhája, amit most vett tökéletese passzolt a cipővel, amit hál
istenek megtalált.
-Liamnek le fog esni az álla!
Szegényt már most sajnálom!- mondtam neki. Ő elkezdett nevetni és leült mellém
az ágyra. Elővette mobilját és írt Liamnek egy üzenetet, hogy jöhet érte. Pár
perc múlva már jött is a válasz.
- Nagyon sajnálom,
hogy magadra hagylak- fordult hirtelen felém Dani. – Tudod, hogy ha akármi van,
csak hívj.
- Tudod, hogy nem lesz semmi
bajom sem. Ne merészelj még most is aggódni! Ez csak a te napod és a Liamé.
Viszont én kezdem úgy érezni, hogy megfagyok.
Lehúzta magamról a takarót és
felültem az ágyba. Danielle rögtön a segítségemre sietett, de egy egyszerű
kéz rándítással jeleztem, hogy nincsen rá szükségem. A mankót, amit az egyik
orvostól kaptam még a haza jövetelem előtt most a hónom alá raktam és a szobám
felé kezdtem el bicegni.
Kinyitottam az ajtót és feloltottam
a villanyt. De hiányzott már az én kis szobácskám. Hiába próbáltam rábeszélni Danit, hogy hagy legyek a szobámba, nem
engedte egy percre sem, hogy ne legyek a szeme előtt. Ez egy kicsit idegesített
olykor, de tudtam, hogy csak aggódik miattam.
Oda sétáltam – pontosabban
szerencsétlenkedtem ezzel a mankóval- a ruhás szekrényemhez és kivettem belőle
azt a Wildfoxos felsőt, amit Danielletől kaptam nemrég. Magamra kaptam, majd
belenéztem a tükörbe. Mit ne mondjak elég gázosan néztem ki. Viccesen nézett ki
a melegítő nadrágom így, hogy a gipszes nadrágomnál fel volt húzva a térdemig.
Vicces vagy nem sajnos most csak melegítőt tudok viselni. A szőke hajam most gubancosan
állt szerteszét, mert tegnap kisebb szerencsétlenkedéssel, anyával és Daniellel
hárman mostuk ki a hajam. Persze már az senkinek sem volt eszébe hogy ki is
kéne fésülni. Oda sétáltam az asztalomhoz, hogy kivegyek a fésű tartóból egy
fésűt, majd neki láttam a fájdalmas szenvedésnek. Viszonylag gyorsan végeztem és
visszabicegtem a már kabátban lévő Daniellehez. Még gyorsan elraktam az ágyneműt, mert untam,
hogy egész nap csak fekszem. Elpakoltam és leültem úgy hogy csak a gipszes
lábamat raktam fel a kanapéra.
Danielle már idegesen toporzékolt,
amikor az ajtó kinyílt.
-Na végre! Sziasztok!- köszöntötte Danielle
Liamet egy apró csókkal. Sziasztok? Ki van még itt?
- Szia, Kicsi lány! – jött oda
hozzám Liam. Adott két puszit az arcomra- Hogy vagy?
- Szia Leyum! Jól vagyok,
köszi! –mosolyogtam rá.
Már idegesen néztem szét, hogy
ki lehetett itt, de Liamtől nem látta semmit.
Egy pillanatra arrébb állt és szerintem
még a szívem is megállt abban a pillanatban, amikor a szemünk találkozott egymáséval.
Éppen a cipőjét vette le. Miért veszi le a cipőt? Ő nem csak Liamet hozta el? Mi
folyik itt? Daniellere néztem, aki már engem nézett.
-Sajnálom, de nem hagyhatlak
egyedül. Igazából anyukádnak akartam szólni, de ő mivel dolgozik így ő kiesett. Liammel
beszéltem és Harry éppen ráért és azt mondta átjön.
Látta rajtam Danielle, hogy
kezdek ideges lenni. De nem csak ideges voltam, hanem kétségbe esett. Még
mielőtt megszólalhattam volna ők már kiléptek az ajtón.
És én ott maradtam kettesben
egy teljes éjszakáig azzal a fiúval, akivel régen erős kapcsolatom volt. Ettől
a pillanatomtól félek már 2 éve…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése