.png)
-Daisy? Jól vagy? – hallottam Danielle aggódó hangját. Még nem volt erőm kinyitni a szemem ezért csak egy halk aha formáltam a számmal.
A fájdalom kezdett elmúlni és én csak egy halk beszélgetést hallottam Danielle és egy másik nő közt. Nem értettem, hogy miről van szó, mert iszonyatosan halkan beszéltek. Egy halk ajtó csapódást hallottam. Kinyitottam a szemem. Meglepődtem.
Egy hófehér szobában voltam. Az orr csavaró gyógyszer szag még jobban arra utalt, hogy egy kórházi szobában vagyok. Nem értettem miért vagyok itt, hiszen csak egy kis esés ért egy kő miatt.
Danielle amikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem gyorsan oda rohant hozzám és megölelt.Ügyetlenül viszonoztam ölelését.
-Danielle? Miért vagyok itt?-kérdeztem. – Mi történt?
Legfőképp ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, így gyorsan fel is tettem a kérdést. Danielle csak sóhajtott egy nagyot. Értetlenül néztem rá. Fejét lehajtotta és a könnyek elkezdtek folyni az arcáról, rá a nadrágjára.
-Hé, Dani! Mi a baj?- ültem fel az ágyban hogy megölelhessem, de valami megzavart ebben. Valami nehéz dolog a jobb lábamon. Értetlenül néztem a lábamra, de nem láttam semmit sem, mert le volt takarva egy pléddel, ami alatt egy nagyobb dudor volt. Rettentő gyorsan rántottam le a plédet a lábamról és szó szerint sokkot kaptam.
A nadrág, amit viseltem magamon le volt vágva a térdemnél és alatta pedig egy nagy gipsz volt. Meg fogtam a gipszet és megmozgattam a lábam. Semmi. Nem éreztem. Egy kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.
Daniellere néztem, aki már kisírt szemekkel nézett rám, félve. Ijedten néztem rá.
- Az történt a lábaddal, hogy… -kezdett bele, de kinyílt az ajtó és belépett rajta valaki. Mindketten az ajtó felé néztünk és engem egy újabb sokk ért, mikor megláttam Őt. Nem tudtam levenni róla a szemem. A könnyeim most már elkezdtek ömlöttek az arcomról. A látó szögemből láttam, hogy Danielle engem néz.
- Danielle kérlek, menj ki!- kérte az Apám. Igen az apám, akit már több mint 6 éve nem láttam. Anyukám ugyanis elvált tőle 10 éve és azóta apám egy új családot alapított egy olyan nővel, akit ki nem állhatok. Engem és a tesómat pedig teljesen kidobott az életéből. Mindég is próbáltam bizonyítani neki az évek során, de ő persze szépen fogalmazva szart rám. Egy tánc fellépésemre sem jött el 6 év alatt. Pedig az életemben most ez a legfontosabb. Harag töltött el.
Danielle még biztatóan megszorította a kezem és szépen lassan távozott. Utána akartam szólni, de nem nyílt szóra a szám. Kinyitotta az ajtót és kilépett egy egyszerű lépéssel rajta. Az apám most leült az ágyam melletti székre és engem nézett. Én nem foglalkoztam vele. A keze elindult felém, de én fogtam és eltoltam magamtól.
- Tudod azért vagyok itt, mert anyád megkért rá.- kezdett el beszélni hozzám és én még mindég nem néztem rá. Vártam a folytatást.- Danielle akarta elmondani, hogy mi történt, de valahogy tudtam, hogy nem fogja kibírni. Biztos emlékszel a történtekre. Elestél.Olyan szerencsétlenül hogy eltört az egyik csontot a bokádnál. Súlyosabb mint ahogy gondolnád. 3 hónapig rajta kell lennie a gipsznek. És miután leveszik utána egy jó ideig nem erőltetheted meg.
Itt rá pillantottam. Ez nem lehet igaz. 3 hónap.
- M-m-mégis meddig nem erőltethetem meg?- kérdeztem dadogva tőle, most elsőnek hozzá szólva.
- Attól függ. Kelessz járnod kezelésekre és majd meg mondják.
- De hiszen 1 hét múlva lesz az X factor...- kezdtem el. Szóval ezért akadt ki Danielle.
Így még sosem éreztem magam. Az életem a táncról szól. Ezt vártam a legjobban. Azt, hogy egyszer megmutathassam másoknak a tudásomat. Hogy egy ilyen híres tehetség kutatóba eljuthassak. És most vége. Éreztem, hogy hamarosan megint sírni fogok.Apám sajnálkozó tekintetét láttam magamon.
- Menj el innen.- néztem bele a zöld szemeibe amit tőle örököltem. Megfogta a kezem. Sajnált, de én nem akartam hogy így lásson így, elgyengülve. Én erős vagyok! Muszáj vagyok az lenni. - Azt mondtam, hogy menj el. Most. Takarodj el az életemből és menj vissza a drága 3 gyerekedhez akit csináltál a feleségednek. Eddig sem voltál itt nekem hát most is kibírom- szűrtem ki a fogaim közt neki.
Meglepődtem magamon, hogy hogyan beszélhetek akárkivel is ilyen gyűlölettel. Apám felállt a székből és szó nélkül oda sétált az ajtóhoz. Még egyszer visszanézett rám, majd bezárta maga után az nyílászárót. Tudtam, hogy egy jó ideig biztos nem fogom majd látni.
Amint egyedül maradtam hangos zokogásban kezdtem bele. Olyan érzésem volt mintha egy darabot vágtak volna ki belőlem. Fájt, hogy találkoztam apámmal. Nem akartam őt látni. Ami ennél is rosszabb, hogy abba kell hagynom azt, amit igazán szeretek.
Az ágyam melletti szekrényben kezdtem el kutakodni. Nagyon reméltem, hogy Danielle behozta nekem a telefonomat. Meg is találtam az legfelső fiókban az én Blackberrymet. Benyomtam a 2. gombot és a kicsöngést jelző hang alatt vártam, hogy végre felvegye valaki a telefont.
- Haló! Daisy? Jól vagy? Nem történt semmi baj? Fáj valahol? Hülye kérdés hiszen biztos fáj. Sajná... -kezdett bele anyám. Hallottam a hangján, hogy nagyon aggódik.
- Anya! Ezt én nem fogom kibírni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése